Dr. Kuntár Lajos

(1914-2005)

Újságíró, könyvtáros, népművelő, helytörténész, kiadványszerkesztő Csörötnek és Szentgotthárd díszpolgára

“ Szülőhelyem tája a Rába völgye....
Szívemben él e táj, legföképpen az öt irányból érkező
utak találkozására települt Csörötnek...” 

Hogy is lehetne tömören, emblematikusan megnevezni, ki is volt ő, aki közel egy tucat szakterületen tevékenykedett? E három szóval talán: magyar népi értelmiségi. Kuntár Lajos ízig-vérig magyar népi értelmiségi volt, a kifejezés legjobb értelmében és a legvállalhatóbb színvonalon.

Indulása: drámai költemény. A legendás „békeidők” legvégén, a szarajevói merénylet előtt egyetlen nappal született I. Ferenc József alattvalójaként. Édesapja, az akkor már hétgyermekes csörötneki földműves, fia születése előtt egy hónappal meghalt. A félárva kisfiú nehéz küzdelmek között, de nővérei és édesanyja meleg szeretetében nőtt fel, és az akkor még szinte érintetlen falusi miliőben, amit a hagyományos paraszti közösség gazdag anyagi és szellemi kultúrája hatott át.

A népmesei legkisebb fiú aztán útra kelt, hogy hírt vigyen közösségéről a városi világnak, és hogy a városi kultúra javait visszajuttassa népének. Újságíró lett, a Vasvármegye című napilap tudósítója előbb Szentgotthárdon, majd Budapesten. Ezenközben már gimnazista korában elkezdte gyűjteni az otthoni folklór és helytörténet értékeit, s fiatal újságíróként papírra vetette első művét szülőfalujáról, amely végső formát nyerve hosszú évtizedekkel később látott napvilágot.

Majd következtek a háborús esztendők; részvétel Észak-Erdély boldog visszacsatolásában, majd a boldogtalan és tragikus keleti hadjáratban, amely meghatározta Kuntár Lajos további életét. Haditudósítóként járta meg a doni poklot, s kiszabadulván belőle 29 éves korában olyan művet tett le nemzete asztalára, amely az egyik legértékesebb beszámoló erről a sorsfordító eseményről. A véres Don című harctéri riportkönyv nemcsak a szerző újságírói erényeit csillogtatja meg, hanem igaz hazaszeretetét és emberségét is. Együttérzését bajtársaival, a magyar nép egyszerű és nem egyszerű gyermekeivel, és megértő, emberséges szavait az orosz népről. A gyűlölet ideje volt ez, de nem Kuntár Lajos számára: az ő művében nagyítóval sem találhat senki egyetlen mondatot, egyetlen szót sem, amellyel az író eltért volna az emberség és magyarság örök törvényeitől. Nem volt miért szégyenkeznie akkor sem, amikor 1945-ben művét betiltották, őt magát vizsgálati fogságra vetették, majd hosszú évtizedekre megbélyegezték.

Kuntár Lajos, aki pedig igazán népi származék volt, ettől fogva, az ún. népi demokráciában nem tehetett mást, mint oly sokan a népből jött magyar értelmiségiek közül: összeszorított fogakkal berendezkedett a túlélésre, féltőn óvta szeretett családjának nyugalmát, egyszersmind megpróbált megragadni minden kis lehetőséget, hogy teljesíthesse vállalt föladatát: a magyar nép művelődésének szolgálatát. Bárhová sodorta az élet, mindenütt önmaga maradt: ha a kéményseprők közé száműzték, akkor ennek a mesterségnek a történetét írta meg; ha helyi könyvek és folyóiratok technikai szerkesztését bízták rá, akkor elmélyedt a vasi nyomdászat történetében, s alapvető monográfiát köszönhetünk neki e tárgyról. Ha a falusi könyvtárak segítése lett a feladata, akkor megyeszerte tett útjait népmesegyűjtésre használta fel: csodálatos mesevilágot tárt fel és tett közkinccsé a televízió elterjedése előtti esztendőkben. Ha ismeretterjesztő munkát végzett, akkor ennek hatékonysága érdekében létrehozta a vasi könyvtárosok szakmai folyóiratát. A folyóirat-kultúra egyébként is sokat köszönhet neki – a legtöbbet talán a Vasi Szemle, amelynek közel ötven éven át, egészen haláláig szerkesztőbizottsági tagja volt. Ha a művelődési házakban folyó munka felügyelete és segítése várt rá, akkor másokkal együtt megalapította a szombathelyi főiskolán a népművelő- és könyvtárosképzést. S ha éppen arra volt szükség, napi munkája mellett egyetemi diplomát és bölcsészdoktori címet szerzett.

Nagy kedvvel és szorgalommal dolgozott, bárhova vetette a sors vagy a hatalmi önkény. És mindeközben végig megmaradt újságírónak. Méghozzá szubjektív, lírai alkatú újságírónak és írónak, aki azokról a tárgyakról ír igazán örömmel, amelyekhez személyes kötődése van, amelyeket szeret. Különösen szívesen írt művelődéstörténeti portrékat, hiszen ezekben elődeiről vagy kollégáiról, a Vas megyei kultúra kiemelkedő egyéniségeiről szólhatott. Utolsó, befejezetlenül maradt munkájában még egyszer visszatért élete talán legmélyebben belérögzült élményvilágára: katonaéveire.

Az ember legfőbb műve önmaga, saját személyisége. Kuntár Lajosnak bőven adattak a tálentumok, de maga is sokat tett, hogy gyarapítsa azokat. Szeretetreméltó, optimista egyénisége, életrevaló gondolkodása és közvetlen modora bizonyára sokszor megkönnyítette neki a közéleti nehézségeken való túllépést. Élete vége felé sokat jelentett számára, hogy – amint ő szokta mondani – megszűnt másodrendű állampolgárnak lenni, s erkölcsi elégtételt kapott. 2003-ban a Vasi Szemle szerkesztősége újra kiadhatta, változatlan szöveggel A véres Don-t, amely országos elismerést hozott számára. Szívesen fogadták az olvasók válogatott meséinek szép gyűjteményét is, amelyet a 90. születésnapjára bocsátottunk ki a vasszilvágyi Magyar Nyugat Könyvkiadó első könyveként, a Vas megyéhez erősen kötődő Füzesi Zsuzsa illusztrációival.

Akik közelről ismertük, tudhattunk egyet-mást legbensőbb érzéseiről, örömeiről-fájdalmairól. De azt is tapasztalhattuk, hogy erő és nyugalom áradt belőle még aggastyán korában is. Mintha a történelemmel fogtam volna kezet, amikor vele paroláztam. Miközben pedig nagyon is benne élt a mában, számon tartotta barátainak családtagjait is, még élete legutolsó heteiben is.

"Kuntár Lajos patrióta szellemét és annak foglalatát: java műveinek sorát nem boríthatja feledés, sokáig szükségünk lesz rájuk. „

Gyurácz Ferenc

Dr. Kuntár Lajos emléke előtt tisztelgett szülőfaluja a 100. születésnapja alkalmából, a meghitt ünnepség keretében róla nevezték el a település művelődési házát.

És hogyan emlékszenek a CSÖRÖTNEKIEK dr. Kuntár Lajosra?

„Lajos Bácsi, a csupa nagybetűs EMBER, aki imádta édesanyját, aki mélységesen szerette családját. Lajos bácsira, akit az útja sokszor elvitt szülőfalujától, de szíve soha egyetlen egy pillanatra sem lépte át kis falunk határát.  

Példaértékű számunkra az a szeretet, rajongás és ragaszkodás, amely Lajos bácsit a szülőföldhöz fűzte, de erős az a kötelék is, ami, bennünket csörötnekieket hozzá fűz. Ő a lelkünkhöz tartozik, és a csörötneki mivoltunktól elválaszthatatlan. Ez a kötelék még erőssebbé válik azzal, hogy művelődési ház Lajos bácsi nevét veszi fel, és hogy egy márványtáblába vésett arcmása vigyázza kedves szülőfaluját. „

Szalainé Kiss Edina